Hete

Most, meglelte azt, amit keresett, azt' mégse talált semmit. Nem tudja ilyenkor mi van. A válasz üres, a kérdés ködös, ami van, az a bizonytalanság. Még csak elkeseredett mindent odaígérő próbálkozás sincs, ami végül felemészthetné. A boldogság valahol egy cseppben van, a csepp meg valahol a tengerben. Nézheti sokáig a víztömeget ahogy a hátára fordul és vissza újra, de attól nem lesz se szebb, se jobb.

Ki kell mertnie a vizet a helyéről, és megkeresni azt a cseppet ami neki kell, ami valamiféle nyalókaként hat rá, ízlelgetve átalakítja az elkeseredettséget boldogsággá. Valami ilyene mindenkinek van, és több is, mint egy csepp. Olyan flaskát viszont senki nem talál, amiben minden csepp benne van. Meg ha az ember épp fiatal, akkor lehet másféle cseppek kellenek neki, mint amilyet majd időskorában akarna megtalálni.

Elkezdte szóval szép lassan meregetni. Volt a víz, víz a vízben, az nem tette boldoggá. Volt a tudás, nem tudott vele mit kezdeni. Valami furcsa érzéssel találkozott, azután már a szívében érezte csak a fájdalmakat, amiket a bőrén kellett volna. Ez nem tetszett neki, érezte, hogy belülről eszi meg, ígyhát megszabadult tőle. Innentől viszont nem érzett semmit. Arra ítélték, hogy érzéketlenül, egy mindenkihez kedves rongybábuként élje tovább életét.

Rongybábuként. Nem tudta, mikor veszik már végre észre az emberek. Kitette magát eléjük, mégsem látta meg benne senki sem a kincset, aki meg igen, az igazából vak volt.

Soha, senki nem köszönte meg neki, hogy olyan, amilyen. Annyira várta, hogy valaki egyszer igazat adjon neki, aztán már csak azt, hogy utoléljék és megfogják a kezét. Most megfogta a kezét valaki lentről, de ez inkább csak felgyorsít, mint megállít. Lassan lassan rájött, hogy nem tart igényt a világra, és fordítva. Most ott tartunk, hogy még a szíve az dobog, de már csak feketén nyeli a fényt a mellkasában.