Hete

Jönnek a lángoló szárnyú istenek, lenn a halandók pedig csak futkároznak hangyaként, tudják, hogy nem fogják túlélni de küzdenek tovább. Küzdenek az életért, mikor az semmi szépet nem adott nekik, a hazájukért, amiért megéri küzdeni és képesek emelt fővel belesétálni a halálba pár szál cigarettáért egy nyugodt ház udvarán. Azt viszont nem sejtik, hogy míg ők szenvednek és tűrnek csak azért, hogy még szebb, dicsőbb legyen a hazájuk, egy kis ország pár embere valahol Európában az asztalra csap, és azt mondja:

Srácok, döntenünk kell. Csendben maradunk, és ugyanebben a csendben tűnünk el örökre ebben a fejét vesztett világban, vagy csatlakozunk és együtt vészeljük át a káoszt. A kezünkben van tízmillió ember (ó, dehogy magyar...) sorsa, döntenünk kell, tovább tömjük a zsebünket vagy végre teszünk valamit ezért a népért.

Az emberek meg csak néznek, tesznek-vesznek tovább, pedig tudják jól, hogy gáz van. Nagyonnagy gáz. Drága képviselőik egész eddig csak az asztalra tették a lábaikat, és csendben csaltak el minden pénzt egy olyan gazdaságtól, ami hogyha jó kezekbe kerülne, igen szépen virágozna. De nem. Nem virágzik a sok csaló és önző embertől, akik bár elismerik a katonákat, magukat egyenrangúnak tartják velük. És bármit mond bárki, egy szavakkal harcoló embernek nincs annyi veszíteni valója, mint egy olyannak, aki a tetteivel küzd és néha csak a szerencséjén múlik, hogy elterül-e fátyolos szemmel a sárban, vagy sem. Beismerik néha, hogy tévednek, bár sokszor ez akaratukon kívül kerül napvilágra, és abból sosem sül ki jó, és a népben ezek a kipukkanó buborékok csak megtelítik azt a piros léggömböt, nevezzük 'türelem'-nek, és egyszer az amúgy erős és ellenálló gumi is kiszakad. És akkor, azon a szomorú de történelmi napon, amit mindenki csak a 'változás napjaként' fog emlegetni, ahol mindenki az igazáért fog küzdeni, elszabadul a pokol.