Kopog kopog kopog de nem jön be a kis lyukon az a kis lyuk. Nem fogja megtalálni se magát az ajtót, aztán jön majd hogy mégis bejöjjön. Hogy ablakkal vagy kalapáccsal, azt majd ő eldönti. Ismerem. Ismerem magam. *dehogyis.* De azt már tudom, hogy nem jön vissza. Megfogadtam magamnak és másoknak is, hogy nem. Én többet biztosan nem vigyázok rá. Menjen innen máshova, bárhova máshova. Azt' vigye a pillangóit is.
Amúgymeg ájm krájin for dö széviör, hu kámz end lávz mí. De ez nem fontos, ez az a rész amit mindenki figyelmen kívül hagy.
-Nézz ki az ablakon.
Megintcsak valami ölelgetős-szeretgetős, rohadtul nem romantikus csöppenet kéne a szemembe.
-Oké, mit nézzek?
És akkor mégiscsak jobb lenne minden. Nem panaszkodok, most se rossz, de ez az ami hiányzik az egészből. Ez lenne az élet sója talán.
-Na, látod a felhőket milyen magasan vannak? Onnan szarom le.
És akkor a szárnyai kinőttek, aztán gondolt egyet és elment. Azóta nem láttam, majd visszajön egyszer... Nem mondta, de láttam. Ott volt az egész, nem mondta de tudtam.
Ó, komolyan gondoltam ám. Nehogy azt hidd, hogy nem. Megcsinálom, ha nem csinálod meg:)
Te meg azt mondd meg, miért is vagy mostanában ilyen? Igen, te. meg te. meg te. Csak az aranyalma meg a trollkodás megy, régen volt, hogy beszéltünk. Olyan dolgokról ami mindkettőnket érdekel, de ha már nincs ilyen, új emberek kellenek. De nemár...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.