Vége ennek is. Eljutottam oda, hogy nem érzem az egészet. Én nem értem hogy mért nem, de nem izgat a dolog.
Ha valami hozzámér ellököm, aztán megyek tovább csendesen, sétálok megint a levelek között. Egész jól megy így, még ha nem látják, akkor is.
Ez lenne az életem. Süt a nap, mosolyognak az emberek, édesek az állatok, csillognak a vízcseppek.
A másik oldalon meg ott van a nagy, mocsaras-sáros, lakatlan, felfedezetlen bujaság, és lepi el a többit. Mocskos karjait az édenre terelve megcsapolja boldogságom nedűjét, és a legzavaróbb tényleg ez a terjeszkedés. Úgy hódítja meg a lelkemnek a dombjait, mintha egy felfedező lenne, és elpusztítja az ott lévő dolgokat csak úgy hátrahagyva a sarat.
Ritkán jut be ide a sziklák között a fény, kéne még a jóból bőven, de mégsem tudom mindenkinek megköszönni, aki ad. Elvenni meg nincs szívem már. Van egyáltalán?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.