Hete

BomBomBomBom.

Azér jobb lenne valami más, mi? Hátigen. Nekünk most ez van, ezt a poros csövet kell fújkodni minden nap, hadd nézze a nép. Kár, hogy ha rájössz, hogy nézik, már nem tudsz teljesen szépen fújni. Nekem se megy, hanyatlok, bárhonnan is nézem. Sokszor próbáltam, és bár mindig sikertelenül, kérlek benneteket, adjatok még egy utolsó, legfőbb esélyt, hogy ha már tényleg annyit hibáztam, legalább valahogy jóvá tehessem. És végre lekopnak a billentyűkről a betűk, megerősödik az ujj, és a tudat addig bővül, hogy nem fér a fejbe.

Az én mesém egy srácról szól, aki egy jól induló, átlagos fölöttinek is talán elmondható jövőt képes volt visszapüfölni átlagosra. Kiválasztott volt, főszereplő lett. És bánta. Ó, iszonyúan bánta, hogy nem vitte többre. De nem fogja bizony, meg van írva. Tudod...forgatókönyv, nem én írtam. Végülis idősödve egymaga fekszik kétlakásos paneljében a papírcetlik és egy számítógép mellett, abban bízva, hogy egy rendszerüzenet után nem válik köddé minden egyes leütött oldala. Kézzel ő csak verset írt, vagy talán csak inkább szófordulatot, és általában ahogy egy ilyen fordulat született, megfordult szívében a tőr, hogy írói vénáját kiszabadítva újabb keserves sorokat szüljön. Jó, mi? Ne kelljen, vagy ilyened van, vagy értelmes szíved. Én valahol a kettő között vagyok, pontosan ott, ahol a mesében a srác. Ez például közös bennünk.

A fiatalnak rengeteg olyanja volt, akiket bár megnézett minden nap, annál többre, hogy nyelvét beletörje, nem voltak jobbak. Csak úgy álltak és nézték, ha a srác sírt, szégyenkezve nézték, néha számkívetettnek tűnhetett, máskor viszont felnéztek rá, tisztelték, és először kiemelni akarták, később kiküldeni. Tudták, hogy előrébb van, mint ők, de valahogy mégsem ismerték be később azt, hogy ő több, egyszerűbb ezért kiközösíteni. A fiú ezt nem szerette, viszont észrevette ujjának rejtett mutatványát, az egyetlent a világon, ami képes volt őt felvidítani, amiért olyan szorgosan tekergette azt a bizonyos tőrt, amiért kicsorgatta vérét a képpontokra.

Ment az idő, vonatként siklott fel-le az élet dombján, párhuzamosan azzal a vonattal, amelyik a túlvilágra vitt - ez mindenkinél ott van, átszállásos jegyed van, ha nem tűnt volna fel...

Na és végülis koccantak, a fiú amúgyis sajnos kicsit ingatag és ebben az időszakban döntésképtelen, nem látja az élet értelmét, de mindig abba a hibába esik, hogy egyáltalán keresi. Nagy gond ez, akik nem ezt teszik, mindig boldogabbak.

Úgyse mondja senki, hogy szeretlek, minek küzdjek ezért? Veletek
élni ugyanúgy elég könnyű menet, és végülis inkább elmegyek veled.